Zecorát az idegesség kiűzte a kietlen erdőbe. Éjszaka volt, nagyon sötét. Minden neszre feszülten figyelt, hátha valami közelebb jutattja látomásához. Az eddig ismerős erdő árnyai és zajai most egy csapásra mind ijesztő rémek lettek számára. Minden porcikája remegett a félelemtől. Még a legártatlanabbnak tűnő erdei állatka hangjai is rettegést váltott ki belőle. Tágra nyílt szemekkel pásztázta a tájat, hátha talál valami nyomot, jelet, vagy jelzést.

- Mutass számomra valamit! - remegő hangján csak ennyit tudott mondani. De választ nem kapott. Csak hűs szellő járta át a sötét erdő lombjait és az avart enyhén felkavarta. De Zecora nem tudott nyugodni. Patái csak vitték egyre mélyebben a kietlen erdőben, bár célját még nem tudta, hogy hova vezet, csak ment lábai után. Megérzéseiben még soha nem csalódott, de ilyen sötét képpel még ő sem találkozott.

Habár a woodoo és a misztikum világában élt azelőtt, ennyire sötét jövőkép még sosem tárult elé. A sötét mágiát távolról kerülte, nem ismert pónit még, aki használta volna. Gondolkodott, hogy vajon meg merje-e tenni azt a hatalmas és kiszámíthatatlan következményekkel járó lépést, hogy a sötét mágiához folyamodjon segítségért. Tudta, hogy a jó varázslattal az ügy érdekében semmit nem érne el.

Feltekintett az égre, szomorú és aggodalommal teli arckifejezése meredt a sötét égbolt felé. A Holdat bámulta és kereste a választ.

- Csak adj valami jelet, kérlek! Láttam valami szörnyűt és nagyon félek! - kántálta halkan. Szeme remegett, mintha sírni készült volna, de nem szomorúság, sokkal inkább a tehetetlenéség fájó érzése marta lelkét.

A Hold körül sötét felhő kezdett gomolyogni. Mintha valami ködszerű burok zárná maga köré. Zecora szája nyitva maradt az ámulattól. Sokkal inkább merte remélni, hogy valamilyen formában választ lel a benne gomolygó kérédsekre, de akármennyire is várta a választ, félt attól. Félt, hogy amit válaszként kap, az szörnyű jövőt fest le elé.

A fekete ködszerű felhők fölött feltünt számára is a szabálytalanul felragyogó csillagok képe, csak úgy, mint Twilightnak Ponyville-ben. Emlékezett egy régi legendára, miszerint Nightmare Moon-t a csillagok segítették kiszabadulni. Ezen gondolaton elmorfondírozva nézte az egyre sötétedő eget. Erős késztetést érzett arra, hogy szaladni kezdjen. Nem tudta, hogy hova, csak szaladjon, még mielőtt az erdőre a teljes sötétség borulna. Vágtatott, ahogy patái bírták, de az erdő egyenetlen talajában egy kiálló fa gyökerében hatalmasat esett.

Kábán nyitogatta szemét, az előtte tárulkozó kép nagyon homályos volt. Korlátozott látással az erdő hangjai még inkább félelem keltők voltak. A legutolsó porcikája is remegni kezdett. Az eddig nyugodt magaviseletű zebra most soha nem érzett rettegéssel bírkózott és próbálta minél hamarabb kitisztítani látását.

Minden csupa fekete, sötét. Lassan forgatta fejét belekapaszkodva minden apró fénypontba, ami valahogyan utat mutathat neki. A pánik kezdett eluralkodni rajta. A hűsítő szellő sem segített sokat, sőt sokkal inkább szellemi beavatkozásként tekintett rá. Porcikái reszketni kezdtek. Érezte, hogy az eséssel egy bokorba került. Lehet, hogy ezért nem is látta, hova érkezett. A bokor ágait széthúzva meredt a végtelen sötétségbe. Pár apró szentjános bogár segített valamelyest tájékozódnia, de halovány fényük még így sem voltak elegek a zebra számára. De mivel más választása nem volt, követte a pici fénypontokat. Igazából nem is követte őket, ők vezették őt, bízott a természet erejében, mely eddig oly sokszor vált segítségére. Ágak tötek, száraz levelek ropogását lehetett hallani a rájuk nehezedő paták alatt. Pár apró bogár és más élőlények hangjai, melyek a zaj hallatán elillantak. Zecora sörényébe sokszor egy-egy inda akadt, de ő ezzel nem törődött. Érezte, hogy a kicsi világító bogarak után kell iramodnia. És most se csalódott.

A sűrű erdőből kilépve a bogarak fényénél jóval erősebb fényre lett figyelmes. A sok sötétben poroszkálás után a nagy fény elvakította. Már unta, hogy látása folyamatos korlátokba ütközik, ezért igyekezett minél gyorsabban viszaszerezni érzékét. Dörzsölgetve szemeit robajt hallott. Az ég kezdett el hangosan dörögni. Kicsi csikóként még talán félt is volna ettől a zajtól, de ez után a sok megpróbáltatás után más félelmet keltett benne a zaj.

A tiszta kép láttán egy számára váratlan helyszínre érkezett. Nightmare Moon egykori kastélyának a helyére, ahova egy szobrot emeltek, hogy minden póni számára nagy tanulságot jelentsen. Zecora és a pónik csak a Nightmare éjszakáján szokták látogatni a szobrot, mikor cukorkát áldozva a szobor előtt mentik irhájukat a pónifaló rém elől. Mulatságos egy szokás és amióta ilyen fesztivál lett a Nightmare éjszakája, azóta csak a bolondozás és vidámság példája lett a szobor.

Ám ezen az éjszakán Zecora számára nem csak egy csokitolvaj kanca jelent meg. Tudta, hogy a természet és a sors nem véletlenül keverte ide. A dörgés erőssége erről árulkodott. Ahogy nézte a maga fölé tornyosodó szobrot, látta, hogy a Hold körül a sötét felhő felszakadozni kezd. Még nagyobb fényárban úsztatva a szobrot és így annak minden vonala erőteljesebbnek látszott. A félelem mérhetetlen volt, és mindezt tetézte a szobor mellé becsapódó villám. Zecora megtorpant az ijedségtől, de a villámlás erejétől ismét szeme elé tárult a rémálom képe. Újra felmorajlottak benne a sikolyok, a pusztítás és a szenvedés hangjai. Most azonban még tisztábban, még inkább velőt rázónak tűnt. Tűz hangos pattogása és égésének hangját vette ki a sikolyok és nyögések közül. Zecora térdre borult és csak annyit tudott mondani, hogy:

- Elég, hagyd elmémet, te rémkép! Hagyd elmémet!

A látomás amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is tűnt. A zebra zokogva a földön hevert. Nem tudta, hogy ez most valódi látomás, vagy csak egy visszatérő rémálom. Reszketett, remegett, féltette a sok jó barátját, hogy talán ők is egy nap ekkora vérfagyasztó sikolyban törnek-e majd ki. A tehetetlensége, hogy a látomásból semmit nem tudott kiszűrni egyszerűen emészteni kezdte a zebra lelkét. Találkozott már gonosz szellemekkel, de ekkora mértékű gonoszság még nem volt jelen az ő életében. Felemelte fejét és a szoborra meredt.

- Talán te leszel az ismét, Nightmare Moon? - tette fel a kérdést Zecora, de a szobor az csak továbbra is mereven bámult az előtte álló zebrára. - Ezt még a csillagok se hagyhatják, hogy okozz még több bút!

Szemeiben még továbbra is ott ragyogtak a könnyek az éjszakai Hold fényében. Zecora megtörten ácsorgott a tisztáson, fejét leszegve erőlködött, hogy valami megoldást találhasson. Ismét előző gondolatain járt az esze. Talán a sötét mágia az, ami segíthet neki...

 

Mindeközben Canterlotban Luna hercegnő a szobájából nézte munkája gyümölcsét. Minden este gyönyörködött a csillagok lehengerlő fényében és a Hold ragyogásában. Tudta, hogy övé az éjszaka és ez a gyönyörűség is. Régóta felnőtt már és Celestiával egyen értékű uralkodóként uralták egész Equestria területét. Szerette a tiszta égboltos éjszakákat, mert ilyenkor minden egyes apró kicsi pont érte ragyogott és őt tisztelte. Sose felejti el, hogy míg ezer éven át a Hold sötét oldalán raboskodott, az ezredik évforduló napján a csillagok keltek segítségére és szabadították ki hosszú ideje tartó rabságából. Azóta újra egyesülhetett nővérével, Celestiával és újra békesség honolt a földre. Nincs az a pénz, amiért felbolygatná ezt a békét. Látva, hogy minden alattvalója boldog ez sokat jelent számára. Elmosolyodva konstatálta, hogy az éjszakában is lehet ugyanolyan jókat szórakozni és kacagni, mint nappal. Minden évben izgatottan várta a Nightmare éjszakáját, ahol együtt alattvalóival mulatta át a csodás éjjelt. Hát igen, mióta a mulatságok legtöbbje már az éjszakába is nyúlik, Luna azóta nem féltékeny a nappalra, nem tartja már napimádónak a pónikat és felelősségteljesen uralja sötétséget. Rájött, hogy a csend mindennél többet jelent. Nyoma sincs már Nightmare Moon tébolyult ámokfutásának. Az évek óta tartó rossz indulatú ódákat és meséket a pónik elfeledték. Luna végleg megnyugodott és rettentően hálás Twilight-nak, amiért megszabadította ettől a rémes kancától őt. Mondhatnánk, hogy már réges rég elfeledte Nightmare Moont, de néha most is eszébe jut. Soha se fogja elfelejteni azt a sok gonoszságot, amit tett. Ezen elgondolkodva lebigyedt a szája. Szemei továbbra is a sötét, csillagoktól ragyogó eget pásztázták.

- Jajj nekem, azok a csillagok ma nagyon rakoncátlanok! - állapította meg, de egy egyszerű mosollyal letudta a dolgot. Nem tulajdonított különösen nagy jelentőséget neki. Szárnyait kitárva nyújtóztatta meg végtagjait és döntött úgy, hogy visszatér szobájába. Néhány lépés megtétele után a hangos robaj hozzá is elért. Feltűnt a Canterlot fölé tornyosuló sötét ködfátyol. Akárcsak Zecorának, úgy Lunának is tátva maradt a szája a különös jelenségtől. Ez biztosan nem a pegazusok műve, arról tudna.

Egy ördögi nevetés hallatszott a fejében, amit már ismert, de amellett több ördögi nevetés is hallatszott, amit eddig nem vélt felfedezni senkiben. Luna először nem ijedt meg, gyorsan körbenézett, hogy ki merészel ilyen idétlen játékot játszani vele. A hang egyre erősebbé vált, ahogy a szobájába lépett.

- Ki vagy? Mutasd magad! - Luna már szarvát izzította varázslásra készen, amennyiben meg kell védenie magát. Ismét az ördögi kacaj hangja suhant át a szoba területén, ám ezúttal az ajtó felől volt hangosabb. Luna odarohant az ajtóhoz és kirobbant a szobából, hogy a hang nyomába eredjen. Az őröknek még feleszmélni se volt idejük, hogy hercegnőjük hova rohan. De nem volt sok választásuk, utána kellett, hogy eredjenek. A hang bejárta az egész kastélyt, ám azt csak Luna hallotta és követte futva. - Biztos valami csíny, de akkor azt valaki nagyon meg fogja bánni, hogy ezt tette!

A folyosókon át követte a kacajt, ami egyre inkább ördögibb lett. Luna a bejáratig követte, ám az nem jelenthetett akadályt a számára. Kirúgta patáival az ajót és dühösen tekintett körbe a kastély udvarán. Az őrök végre utolérték a hercegnőt és levegő után kapkodva kérdezték, hogy miért loholt ennyire. Luna kihúzta magát, miután konstatálta, hogy nincs senki és semmi az udvar területén.

- Fésüljék át az udvart, valaki megpróbált bejutni a palotába! - adta ki az utasítást. Az őrök értetlenül néztek egymásra, miután ők semmit nem érzékeltek a történtekből. Luna már épp megfordult, mikor hangos tűzpattogást hallott és vakító fény borította be a kastély falait. Hátratekintett és elámult a látványtól.

Celestia szobra, mely közvetlenül a bejárat előtt állt, az a robosztus szobor égni kezdett, hihetetlen nagy lánggal. Lunát ledermesztette az esemény, az őrök fejvesztve menekültek, mert a szobrot körülölelő bokrok is lángra kaptak. Aki tehette vagy menekült, vagy vízért iramodott, hogy oltsa a lángokat. Egy őr utasítást adott Lunának, hogy álljon hátrébb, mert a tűz oly erővel égett, hogy akár a kastélyt is simán lángba boríthatná. Minden egyes kastélybeli dolgozó azon szorgoskodott, hogy a tűz ne érje el a kastély falait, aki tehette, vizet hordott az oltásra. Az unikornisok varázslattal igyekeztek oltani a tüzet. Ám az nem akart elaludni. Egyre hevesebben égette a szobrot, Celestia lángokban állt.

Luna ahogy elnézte a lángoló szobrot, mintha testvére égett volna ténylegesen. Ettől a képtől a félelem önötte el testét. Fel se fogta, hogy körülötte mi zajlik, csak nővérét látta, ahogy a lángok martalékává válik. Az eddig mosolygó szobor most kezdett elfeketedni a koromtól. Azonban Luna számára ez nem csak korom volt, hanem a pusztulás jele is. Kétségbe esett, hogy mi lesz vele, ha már nem lesz mellette Celestia, mi lesz Equestriával és a pónikkal, akik annyira imádják uralkodójukat. Szörnyű gondolatok kavarogtak fejében. Ám ekkor megint felcsendült egy nevetés, amit most már minden póni hallott, de nem csak azok, akik a szobor körül sertepertéltek, hanem azok is, akik ezen az éjjel pont ébren voltak. Mindenki a birodalom egész területén megrázkódott a vérfagyasztó nevetéstől és keresték a hang forrását. Sokan az utcára terelődtek és néztek értetlenül, hogy mi lehet a történtek mögött. Canterlotban a szobor a nevetéstől égig érő lángokba kapott és amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is múlt. Luna ekkor észbe kapott, hogy valami varázslat állhat a dolog mögött és a lángok felé vette az irányt. Az őrök és minkdenki felharsogot, hogy "Ne, ne tegye!". Ám Luna hajthatatlan volt és úgy érezte, így talán meg tudhatja, hogy ki volt a tűzért felelős. De mire odaért a lángok nyomtalanul eltűntek és csak kormot hagytak maguk mögött. Luna dühében dobbantott egyet és a szobor talapzata megrepedt a sokkoló erőtől.